Rovatok 04 augusztus 21:14

Ukránul gondolkodni, magyarul beszélni, oroszul írni. Soltész Bandi rovata 

Ungvár. Kárpátalja. Napjainkban. Megyek kidobni a szemetet az utcánk végén lévő konténersorhoz. Általában mindig van ott valaki, aki a hulladékban turkál, vagy a közelben várakozik valami „érdekesre”: palackokra, kartonra vagy a lakásfelújítás során kidobott öntöttvas fürdőkádra.

Nem egyszer hallottam, hogy a romák – mivel többnyire romákról van szó – hogyan beszélgetnek egymással és bárkivel, aki odajön. Többségük a roma nyelvet, a magyart, az ukránt, a kárpátaljai nyelvjárást és néha az orosz nyelvet használja.

Amikor a nem idevalósiaknak mesélek a kukában turkáló, több nyelven beszélő helyiekről, általában meglepődnek. Hiszen mindenki számára ismert az a tömérdek mennyiségű „szóf…s”, amikor felvetődik annak a témája, hogy egyesek vonakodnak megtanulni vagy beszélni ukránul. Erre itt van ez…

Természetesen a többnyelvűség és a szegénység ilyen kombinációja csak Kárpátaljára jellemző. Viszont azért illusztráltam mindezt, hogy durván, mégis élénken megmutassam: meg lehet tanulni több nyelvet s használni is azokat a mindennapi életben.

De vegyünk egy pozitívabb példát. Elnézést kérek a szerénytelenségemért: jómagamat. Gyermekkorom óta beszélem és használom a magyar nyelvet. A szüleim tisztában voltak azzal, hogy azt a születéstől fogva „telepíteni” kell, mert ez egy nagyon nehéz nyelv, s később nem fog menni.

(Egyébként ez a hiba jellemző Kárpátaljára: „először megtanítjuk a gyereket beszélni ukránul, később pedig magyarul.” De 5-7 éves korában a gyermek már nem érez motivációt arra, hogy a jelenlegi körülmények között megtanulja ezt a nehéz nyelvet.)

Tehát. Az óvodában „orosz” csoportba jártam, majd ukrán tannyelvű iskolába. Otthon és a közeli hozzátartozóimmal magyarul beszéltem és az úgynevezett ukrán kárpátaljai nyelvjárást használtam.

A szlovák nyelvet a tévéből és az építőmunkásokkal folytatott kommunikációból tanultam meg, akik Ungváron dolgoztak, és időnként vendégül láttuk őket. Magyarul szinte önállóan, egy magyar szatirikus hetilapból, a Ludas Matyiból tanultam meg olvasni.

Az udvarban a gyerekekkel mindhárom nyelven beszéltem, mert az udvarunk soknemzetiségű volt, ami jellemző volt Ungvárra a 80-as években. Például akkoriban sok zsidó beszélt magyarul és oroszul. És voltak olyan vegyes házasságból származó gyermekek, akik két vagy három nyelven is beszéltek.

Akkoriban mindez természetesnek tűnt számomra. Noha régóta tisztában vagyok azzal, hogy ez nem mindenhol volt így.

Itt logikus lenne feltenni számomra a kérdést: akkor miért írsz oroszul?

Nos, mint látjuk, jelenleg ukránul írom ezt a szöveget, ez nem oroszról való fordítás, esküszöm, tanúim vannak rá (a szöveg eredeti változata ukrán nyelven készült, a kedves olvasó az eredeti szövegváltozat magyar fordítását olvassa – szerk.).

Titokban elárulom, hogy amikor kamaszként elkezdtem verseket írni a bennem zajló hormonális viharok idején, magyarul, ukránul és oroszul írtam őket. Minden alkalommal valahogy ösztönösen, a hangulatnak megfelelően választottam ki a nyelvet. Még mindig őrzöm azt a füzetet. Őszintén szólva, a magyar nyelven írt versek sikerültek a legjobban.

Anyám előfizette a „Külföldi irodalom” c. folyóiratot, mely abban az időben az egyik legfejlettebb, legkorszerűbb folyóirat volt (1986 és 2004 között szinte az összes számát elolvastam, és természetesen sok lefordított könyvet is), és – paradox módon, a legjobb külföldi irodalmi alkotások hatása alatt – amikor kipróbáltam magamat a prózában, oroszul írtam.

És amikor a folyamat évtizedeken keresztül folytatódik – olvasásban és írásban is, – bár lehet változtatni rajta, de tényleg nem akarok, mert nehéz lemondani а felhalmozott tapasztalatokról és mindenről, amit megírtam. Főleg, hogy magamnak írtam, kivéve azokat a műveket, melyeket felolvastam a barátaimnak. Hiszen az 1990-es években szinte lehetetlen volt publikálni, különösen Ungváron. Ráadásul az ungvári szamizdatok is, amelyekben én is részt vettem, teljes mértékben orosz nyelvűek voltak.

Amikor megszülettek a gyermekeim, szerettem volna, ha ők is tudnának magyarul. Főleg, hogy a nagyszüleik is beszélik a magyart. Hogy ünnepelhessék a „magyar” karácsonyt, rajzfilmeket nézhessenek és zenét hallgathassanak magyar nyelven, jobban megértsék Kárpátalját, hogy minden következő nyelvet könnyebben megtanulhassák, s szélesebb látókörből szemlélhessék a világot.

Bár nyilvánvaló, hogy lehetetlen előre megjósolni, milyen előnyökkel jár majd a gyermekeid számára ennek vagy annak a nyelvnek az ismerete a jövőben.

Természetesen ma már nem olyan jól beszélek magyarul, mint a kilencvenes években, amikor állandóan a helyi magyarokkal csavarogtam, mert ők kivándoroltak, a magyar tévét pedig már régóta nem nézem, mivel nincs tévém.

De hová is akarok kilyukadni. Továbbra is azt gondolom és hiszem, hogy több nyelv használata a mindennapi életben jó, érdekes és hasznos. Ez fejleszti az ember látókörét és nemcsak „európaibbá” teszi őt, hanem valódi ungvári lakossá is. Olvassa el városunk történetét, és bizonyosodjon meg arról, hogy fennállása óta a művelt emberek több nyelvet használtak, ráadásul olyan nyelveket, melyek nem hasonlítanak egymásra.

Olvassa el az „Elveszett Ungvár” történeteit, és látni fogja, hogy ezeknek az elbeszéléseknek a hősei általában több nyelvet tudtak, és így volt ez évtizedek óta.

Ne tessék engem félreérteni. Nem azt állítom, hogy ha valaki csak egy nyelven beszél, akkor az tragédia. És nem mindenki köteles áttérni a beszélgetőpartner nyelvére. És természetesen nem arról van szó, hogy Ukrajna polgárainak joguk lenne nem tudni ukránul.

Arról beszélek, hogy több nyelv használata a mindennapi életben előny, nem hátrány. Arról, hogy ez jellemző Ungvárra vagy akár Kárpátaljára. Hogy ez nemcsak e vidék, hanem egész Ukrajna történelmének szerves része.

És én nem látok semmi rosszat abban, ha folytatjuk ezt a hagyományt, készséget és hajlamot. A nyelvekre való képességünk és nyitottságunk valójában az egyik olyan érték, amelyre Európa társadalmi-kulturális területként épül, az Európai Unió pedig soknemzetiségű és társadalmi-politikai közösségként.

És ez az érték nem lesz kevesebb attól, hogy a több nyelven beszélő emberek a kukában turkálnak.

 

Soltész Bandi, író, az InfoPost.Media számára

Ez a szöveg egy szerzői rovat, mely mindenekelőtt az anyag szerzőjének a véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik az InfoPost szerkesztőségének álláspontjával. A szerzői rovatokat elsősorban a fontos témákkal kapcsolatos vita érdekében tesszük közzé, mert hiszünk a nyilvános párbeszéd erejében. Ha szerzői rovatot szeretne nekünk írni, kérjük, az alábbi címre küldje azokat: editor.infopost@gmail.com.

Hozzászólások