Elemzések 08 szeptember 23:22

Árvaházak, internátusok, új család, jogi végzettség, színház és ebédek az amerikai elnökök számára: a kárpátaljai roma származású Maxim élettörténete

Maxim születésétől fogva, nem ismerve a biológiai szüleit, nagyon sokáig próbálta megtalálni őket. Sikertelenül. Egy bentlakásos iskolának köszönhetően új családra talált, amely az otthont jelentette számára s mely segített neki boldogulni az életben.

Maximmal a nyáron beszélgettünk Perecsenyben, amikor ismét hazautazott az Egyesült Államokból, ahol az elmúlt 10 évben él és dolgozik, hogy néhány hétre meglátogassa családját.

Rom 8

Oláh Maxim egy kárpátaljai roma. Munkácson született, de mindezidáig nem tudja, hogy kik a szülei. 3 hónapos korában a Szolyvai Árvaházba került. Aztán, amikor 6 éves lett, a Nagyszőlősi Árvaházban nevelkedett, majd a Perecsenyi Internátusban, amely azóta már megszűnt.

Maxim minderről később értesült, amikor 16 évesen úgy döntött, megkeresi a szüleit, vagy legalább megpróbálja kideríteni, kik ők. Sajnos nem járt sikerrel.

Korai gyermekkoráról az árvaházak alkalmazottainak visszaemlékezéseiből értesült, ahol nevelkedett.

“A Perecsenyi Internátus első öt osztályában nagyon rossz tanuló voltam. Olyannyira rossz, hogy még a nevelőkkel is verekedtem. És akkor Irina Ivanyivna Szudakova az iskolánkba jött dolgozni: egy harmonikát hozott magával és elkezdett nekünk zeneórákat tartani” – emlékezik vissza Maxim olyan hanglejtéssel, mely mintha azt sugallaná, hogy ez a pillanat megváltoztatta az egész életét.

Egy internátusnövendék új családja

Valójában így is történt. Hősünket már gyermekkorában vonzotta az alkotás: szeretett énekelni, táncolni, és könnyen megjegyezte a verseket és dalszövegeket. Ezt az alkotás iránti vonzódását azonnal felismerte Maximban az új tanára.

“Azonnal ragaszkodni kezdtem Irina Ivanyivnához. Most is emlékszem, ahogy meghívott minket az otthonába kántálni, miután korábban megtanított nekünk az órákon néhány kántáló éneket. Akkor a tanárnő bemutatott otthon a férjének, Vitya bácsinak, és meghívott, hogy jöjjek el hozzájuk hétvégén a családjuk teljesjogú tagjaként. Nem én vagyok az egyetlen az internátusból, akit Irina Ivanyivna nemcsak az otthonába, hanem a családjába is befogadott. Körülbelül 20 gyermeket nevelt fel egy bentlakásos iskolából. Számomra ő lett, ha nem is a biológiai, de az igazi anyám. Még mindig így hívom. Vitya bácsit pedig az apámnak szólítom. Az ő gyermekeik a testvéreim. Ez az én családom” – mondja Maxim.

Eleinte nem voltak nagy tervei az életre: a perecsenyi és nagybereznai bentlakásos iskolák után elvégezte a szakközépiskolát és megszerezte az autószerelő szakmát, ebből próbált megélni. Nem nagy sikerrel.

“Egyszer Irina Ivanyivna azt mondta nekem abban az időben, hogy érdemes megpróbálni jelentkezni az egyetemre. Mindig szilárd hármasra tanultam, vagyis nem voltam reménytelen. Emlékszem, anyám ellenőrizte az ismereteimet ukrán nyelvből és más tantárgyakból, és úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk felvételt nyerni az Ungvári Nemzeti Egyetem jogi karára. Ez sikerült” – emlékszik vissza Maxim.

Rom 9

Egy internátusnövendék jogi karrierje

Diákként részmunkaidőben kezdett dolgozni, jogi tanácsokkal segített más romáknak, különösen a saját internátusa végzőseinek. Aztán felmerült benne egy ötlet egy olyan szervezet létrehozására, amely ezekkel a kérdésekkel foglalkozna. Andrij Visnyák, a családja barátjának tanácsára, aki már nagy tapasztalatokkal rendelkezett a civil munka terén, Maxim megalapította az Opika (magyarul: Gyám) Jótékonysági Alapítványt. Hamarosan az alapítvány elkezdett projekteket írni, amelyeket szeretett volna megvalósítani:

“Alapítványunk és projektünk természetesen roma kérdésekkel foglalkozott. Sőt, minden ötlet gyakorlatilag az életemből származott, mert ezek arról szóltak, hogy az internátusok árvái hogyan tudnak alkalmazkodni az élethez. És ezek nem holmi virtuális, hanem nagyon is valós dolgok. Például a főzés mestersége. A bentlakásos iskolát végzettek nem tudják, hogyan kell főzni. Hogyan lehet e nélkül megélni? Ezért megvalósítottunk egy projektet, amely keretében az internátusnövendékeket főzni tanítottuk. Jómagam is azokon a tanfolyamokon tanultam meg főzni. Egy másik projekt keretében megtanultunk zöldséget termeszteni és gazdálkodni. Volt egy minifarmunk, saját traktorunk. Mindannyian megtanultunk burgonyát, uborkát és paradicsomot termeszteni”.

Rom 2

Színház és Maxim szerelme

Az egyetemi tanulmányai után Maxim egyik tanára castingot ajánlott fel neki a Kárpátaljai Regionális Drámaszínházban, ahol fiatalokat toboroztak.

“Lilija Kosztyantinyivna Uszata, át kell esnem egy castingon? Semmi akadálya! Megcsináljuk! Így válaszoltam a tanárnőmnek, amikor felhívott telefonon ezzel a javaslattal. Végül sikerült a casting, és a következő 10 évben színészként dolgoztam a színházunkban” – mondta Maxim.

A színpad összehozta leendő feleségével. Sheila Slamp a Békehadtest önkénteseként érkezett Perecsenybe és azonnal meglátta Maximot fellépés közben a helyi művelődési ház színpadán.

“Emlékszem, ahogy Sheila ült a teremben, és talán ő nevetett a legjobban azon, amit a színpadon látott. Akkor még nem értettem az angolt, de aztán együtt mentünk vacsorázni, és ahogy később elmondták és lefordították nekem, Sheila azt mondta, hogy egész életét olyannal szeretné leélni, aki őszintén megnevetteti, és végül meghal a nevetéstől… Legközelebb anyám évfordulóján találkoztunk, ahol ünnepség volt. Az ünnepség után önként jelentkeztem, hogy elkísérem Sheilát annak a családnak a házához, ahol lakott. És azóta elkezdtünk randizni. Később pedig együtt éltünk Perecsenyben” – emlékezik Maxim.

Kivándorlás az Egyesült Államokba

10 évvel ezelőtt Sheilával úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, és végül az Egyesült Államokba költöztek.

“Bevallom, nem voltak ilyen terveim. Az első hónapok az Egyesült Államokban borzalmasak voltak. Nem beszéltem a nyelvet. Eleinte nagyon nehéz volt alkalmazkodni. Sheila nagymamája tanított engem angolra, aki tanító volt egy elemi iskolában. Még néhány évig tanultam az angolt egy bevándorlók számára fenntartott iskolában” – mondja Maxim. – „Ma Washingtonban élünk, egy ukrán iskolában dolgozom, koreográfiát tanítok a gyerekeknek”.

Ezen kívül Maxim szakácsként dolgozik a Carlos Rosario International Charter School for Adult Immigrants iskolában, ahol egykor szakácsnak tanult. Sőt, mint az iskola legjobb tanulója, Maxim volt az, akit megbíztak azzal, hogy ebédet készítsen 4 amerikai elnöknek, akik a tanulmányai idején ellátogattak az iskolába.

Maxim a havi fizetésének mintegy 10%-át, ami 10 000 hrivnyának megfelelő összeg, évek óta rendszeresen átutalja az Opika Jótékonysági Alapítványnak, amelyet azért alapított, hogy segítsen a bentlakásos iskolák végzőseinek.

Az elmúlt 7 évben, amióta Ukrajnában háború zajlik, Maxim a feleségével és barátaival folyamatosan segíti az ukrán hadsereget:

“A legjobb módszer az önkénteskedés. Amikor például ukrán borscsot főzünk. Ehhez jól értünk és szeretjük is. Nem fogom megnevezni, hogy milyen összegeket utaltunk át és utalunk át most is az ukrán hadseregnek és a katonáknak, de mindezen évek során erre mindig is nagy figyelmet fordítottunk és fogunk fordítani a továbbiakban is”.

Ma már folyékonyan beszél angolul, de ugyanolyan szokatlanul kiválóan ukránul is. Bár már gyökeret eresztett az Egyesült Államokban, évente egyszer majdnem egy hónapra hazalátogat a családjához Kárpátaljára, mert nagyon hiányolja őket, és azt állítja, hogy a világon semmi és sehol sem fogja helyettesíteni a családjával való kapcsolattartást.

 

Evelina Hurnyicka és Dmitro Tuzsanszkij az Infopost.Media számára

***Az anyag a Nemzetközi Reneszánsz Alapítvány Roma Programja által támogatott újságírói pályázat nyertese

Hozzászólások