Dmitro Kulebának, Ukrajna külügyminiszterének cikke a Foreign Affairs amerikai kiadvány számára

A Nyugatnak erővel kell válaszolnia Oroszországnak, s nem pedig engedékenységgel.

Vlagyimir Putyin orosz elnök szigorú ultimátumot fogalmazott meg. A közelmúltban tett több megnyilvánulásában is felszólította az Egyesült Államokat, hogy nyújtson „megbízható és hosszútávú jogi garanciákat” arra vonatkozóan, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni. Ellenkező esetben – célozgattak erre a cinkosai – Oroszország megtámadja Ukrajnát. Putyin követelése, amelyet Oroszország az ukrán határ menti katonai jelenlétének növelése kísér, valamint a donbászi háború befejezésére irányuló béketárgyalások, amelyeket Oroszország zsákutcába juttatott, vonzó ajánlatnak tűnhet a Nyugat számára: mindössze a Szövetség status quo-ja biztosításáért cserébe véget lehetne vetni az Európában dúló gyilkos háborúnak és elejét venni egy még ennél is pusztítóbb konfliktusnak. 

Valójában butaság lenne azt gondolni, hogy egy ilyen garancia esetén Putyin kevésbé lesz agresszív. A történelem bebizonyította, hogy Ukrajna vagy a térség bármely más országának tömbön kívüli státusza nem hogy nem csökkenti Putyin étvágyát, hanem épp ellenkezőleg, még jobban növeli azt. Az ilyen ultimátumokra a legjobb válasz az, ha figyelmen kívül hagyjuk őket.

Putyin egyre agresszívabb szándékait viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni. Jelenleg nemcsak Ukrajna újabb, teljes körű lerohanását fontolgatja, hanem arra is törekszik, hogy Európa teljes biztonsági rendszerét a Nyugat kárára átépítse. A Nyugat túl sokáig vonakodott komolyan venni Putyin ambícióit, s lassan, tétován és erőtlenül reagált azokra. Itt az ideje, hogy az erő pozíciójából cselekedjünk.

PUTYINI ERŐFITOGTATÁS 

Érthető, Oroszország miért követeli Ukrajnától, hogy adja fel az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozással kapcsolatos ambícióit, azt viszont sokkal nehezebb megérteni, miért van szüksége bárkinek is a Nyugaton arra, hogy támogassa az efféle értelmetlen követeléseket. Az ukrán nép 2013-ban meghozta döntését, amikor Viktor Janukovics ukrán államfő, Putyin parancsainak eleget téve, szembement a közvéleménnyel és megpróbálta Ukrajnát az EU helyett Oroszországgal integrálni. Még az év novemberében az ukránok tiltakozásul az utcára vonultak. Janukovics brutális erővel próbálta feloszlatni a tüntetéseket, de alábecsülte az ukránok akaratát, akik haraggal, s nem pedig félelemmel válaszoltak, és végül kiűzték őt az országból. 

Ennél meggyőzőbb bizonyítékokat aligha lehetett volna találni: az ukránok nem akarnak Oroszország szárnyai alá kerülni, és soha nem fognak lemondani az ország Nyugat felé vezető útjáról. De úgy tűnik, Putyin nem tanulta meg ezt a leckét. Amikor kliense, Janukovics elvesztette a hatalmat, és Ukrajna irányának belülről való megváltoztatása lehetetlenné vált, és Oroszország elnöke erőszakhoz folyamodott. 2014 elején Oroszország megtámadta Ukrajnát, elfoglalta a Krímet és gyilkos háborút indított a Donbászban.

Oroszország villámháborút tervezett, melynek az volt a célja, hogy kettévágja Ukrajnát, és nyolc keleti megyéjében létrehozzon egy bábállamot, Novorossziját. Putyin azonban jelentősen alábecsülte az ukrán nép ellenállását. Származásuktól függetlenül ukránok tízezrei siettek az ország minden tájáról az élvonalba, hogy fegyverrel a kezükben megvédjék az országukat. Önkéntesek százezrei, egyszerű ukrán polgárok támogatták őket, akik az élelemtől kezdve a házi készítésű páncélozott autókig mindennel ellátták hadseregüket. Hamarosan mindenki számára világossá vált, hogy Putyin nem egy védtelen államot támad, amire számított. Az ukrán nép a rossz felszerelés ellenére nagyon motivált volt. Putyin nagyszabású tervei hamar kudarcot vallottak, a helyzet pedig zsákutcába futott: az ukrán határ melletti, viszonylag kis földterületen évekre elhúzódó konfrontációba torkollott. Ez a háború már több mint 14 000 emberéletet követelt.

2014-ben a Nyugat – az USA, az EU és a NATO – késve reagált, mely reakció kezdetben túl gyenge volt. Komoly gazdasági szankciókat csak hónapokig tartó háború és a Malaysia Airlines MH17-es járata 298 ártatlan utasának halála után vezettek be, amelyet 2014 júliusában lőttek le orosz rakétával. A Nyugat lassan elkezdte elszigetelni Oroszországot és korrigálni a politikáján. A 2014-es határozatlanság azonban arra késztette Oroszországot, hogy további agresszív lépéseket tegyen, beleértve a kibertámadásokat, a választásokba való beavatkozást és Putyin külföldi ellenfeleinek politikai meggyilkolását.

Az orosz agresszió kezdete után az ukránok kettős erővel kezdtek dolgozni Ukrajnának a nyugati világba való integrációján. 2018-ban Ukrajna Alkotmányában rögzítették az EU- és NATO-tagság megszerzésének stratégiai célját. Ennek a stratégiai kurzusnak a társadalmi támogatottsága évről évre növekszik.

A KOMPROMISSZUM HIBÁJA 

Putyin tudomásul vette ezeket az erőfeszítéseket, és – ahogy az várható volt – most amellett kardoskodik, hogy Ukrajna tömbön kívüli státusza a kulcsa a válság megoldásának. A történelmi tények azonban cáfolják az efféle javaslatok valóságalapját. 2014 elején Ukrajna de facto és de jure el nem kötelezett ország volt. 2010-ben elfogadott hatályos törvény rögzítette Ukrajna el nem kötelezett státuszát, és azt, hogy nem áll szándékában csatlakozni semelyik katonai tömbhöz. Nem folyt széleskörű országos vita a NATO-tagság perspektíváiról; a 2013-ban kezdődött Méltóság Forradalma vezérmotívuma nem a katonai szövetség, hanem az EU-val való gazdasági és politikai integráció volt. Ha a tömbön kívüli státusz nem akadályozta meg Putyint abban, hogy 2014-ben megtámadja Ukrajnát, akkor nehéz elképzelni, hogyan akadályozhatná meg most.

Egy másik, egyes szakértők által felvetett meggondolatlan ötlet az, hogy nyomást gyakoroljanak Ukrajnára, és egyoldalú engedményekre és kompromisszumokra kényszerítsék, amelyek állítólag Putyint békésebbé tennék. Moszkva például régóta követeli, hogy Kijev folytasson „közvetlen párbeszédet” Doneckkel és Luhanszkkal, az Oroszország által megszállt két kelet-ukrajnai régióval. Ukrajna nyilvánvaló okokból mindig is elutasította ezt a követelést: Oroszország részese a konfliktusnak, ezért nem engedhetjük meg, hogy közvetítőként állítsa be magát.

Ráadásul a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy ilyen követelmény teljesítése nem valószínű, hogy kielégítené Oroszországot. 1992-ben kiéleződött a fegyveres konfliktus Moldova Dnyeszter menti régiójában. Annak ellenére, hogy ezt a konfliktust Oroszország táplálta, Moszkva közvetlen párbeszédet követelt a moldovai kormány és Tiraszpol között, közvetítői részvételével. Moldova beleegyezett és közvetlen párbeszédet kezdett Oroszország bábjaival, remélve, hogy ez a lépés lehetővé teszi a konfliktus megoldását és a területi integritás helyreállítását. 1994-ben Moldova újabb kísérletet tett a rendezés előmozdítására azáltal, hogy hivatalosan kinyilvánította az el nem kötelezett irányvonalat, és lemondott a NATO-tagság felé vezető útról. Mi lett ennek a két engedménynek az eredménye? Három évtizedes „befagyasztott” konfliktus és a rendezés teljes hiánya. Az orosz hadsereg és az orosz fegyverek a mai napig Moldova Dnyeszter menti régiójában állomásoznak. 

MIT AKAR PUTYIN 

Putyin azon követelései, hogy garantálják számára azt, hogy a NATO nem fog terjeszkedni, egy dilemma. Ha a Nyugat enged, Oroszország kétségtelenül boldog lesz, hogy vétójoggal fog rendelkezni Ukrajna külpolitikáját és a NATO döntéshozatali folyamatát illetően. Ha pedig a Nyugat elutasítja ezeket a követeléseket, Putyin ugyancsak elégedett lesz, hiszen ez segít neki új ideológiai alapot teremteni egy újabb ukrajnai invázióhoz.

Oroszország 2014 óta azzal indokolja az Ukrajna elleni agresszióját, hogy a Nyugat állítólag megszegte a hidegháború végén Moszkvának tett ígéretét. E narratíva szerint az 1990-es német újraegyesítési tárgyalások során James Baker amerikai külügyminiszter megígérte Mihail Gorbacsov szovjet elnöknek, hogy a NATO soha nem fog kelet felé terjeszkedni. Valójában ez a történet egy alaptalan kitaláció, amit később maga Gorbacsov is alátámasztott. Putyin számára még rosszabb az, hogy ez a történet már rég elveszítette újdonságerejét, ezért új történetre van szüksége. A NATO-val kapcsolatos garanciák újabb megtagadása lehetővé teszi Putyin számára, hogy egy sokkal aktuálisabb történelmi mítoszt terjesszen.

Már önmagában az a tény, hogy Putyin új ideológiai alapot keres az Ukrajna elleni invázióhoz, azt jelzi, hogy jelentős döntések küszöbén állhat: például megpróbálja átalakítani az Európában a hidegháború vége óta kialakult biztonsági rendet. Válságot teremtve azt reméli, hogy Joe Biden amerikai elnököt tárgyalóasztalhoz ülteti annak megoldása érdekében. Ennél az asztalnál – így képzeli el Putyin – a két vezető új határokat húz majd Európa térképén, szétszabdalva a kontinenst új befolyási övezetekre. Moszkva már évek óta erről fantáziál.

MIRE VAN SZÜKSÉGE UKRAJNÁNAK 

Oroszország tudja, hogyan kell ügyesen eladni a hazugságokat, aminek egyik példája a „garanciák” és egyoldalú engedmények jogszerűtlen követelése. De nem vagyunk kötelesek megvenni azt, amit el akarnak adni nekünk, sőt az ajánlatot sem szabad elfogadni. A Nyugatnak nem szabad engednie Oroszországnak abban, hogy tárgyalásokba bocsátkozik a NATO-ról, és nem játszhat a kezére azzal sem, hogy elutasítja azokat. A legjobb stratégia a Nyugat számára az, ha egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket. Folytatni a tárgyalásokat anélkül, hogy engedne Putyin Ukrajnával és a NATO-val kapcsolatos nyomásgyakorlásának.

Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államoknak és az európai szövetségeseknek meg kell erősíteniük Oroszország elszigetelését. Az engedményekkel ellentétben az elszigetelés a múltban többször is sikeresen működött. Vegyük például 2021 tavaszát, amikor Oroszország elkezdte fokozni katonai jelenlétét Ukrajna határai mentén, valamint harcias retorikával Ukrajna elpusztításával fenyegetőzött. Aztán Ukrajna felhívására a partnerek nyilvánosan és zárt ajtók mögött egyaránt világossá tették Putyin számára, hogy ebben a helyzetben rendületlenül támogatják országunkat. Moszkva kénytelen volt csökkenteni a feszültséget. 

Az egyetlen hatékony stratégia – komplex eszköztár bevetése Oroszország elszigetelése érdekében, amelyen Ukrajna és partnerei jelenleg dolgoznak. Ennek első eleme egyértelmű politikai jelzések sorozata Moszkva irányába: a Kreml értésére kell adni, hogy Ukrajna a Nyugat része, az EU és a NATO jövőbeli tagja, és Ukrajna szuverenitása és területi integritása nem képezheti tárgyát semmilyen tárgyalásoknak. A második elem következményeket tartalmaz: szigorú szankciók, amelyeket a Nyugat fog bevezetni a legrosszabb forgatókönyv, az orosz invázió esetén. Azzal, hogy most kidolgozzuk a lépéseket, megkíméljük magunkat attól, hogy később ezeket valóban meg kelljen tenni. Az elszigetelési csomag harmadik eleme az országunkkal való katonai és technikai együttműködés elmélyítése. Ukrajna erős hadsereggel rendelkezik, és nem számítunk arra, hogy majd külföldi katonaság fog kisegíteni bennünket. Ugyanakkor a védelmünk megerősítéséhez több fegyverre van szükségünk. A lőszertől és az orvosi felszereléstől a csúcstechnológiai komplexumokig minden hasznos, de a legnagyobb szükség a lég- és rakétavédelem megerősítésére van.

AZ ERŐT VÁLASZTVA 

Ukrajna célja egyszerű: béke az erő által. A jelenlegi szakaszban az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek folytatniuk kell a Putyinnal való párbeszédet, hogy időt nyerjenek Ukrajna olyan szintű megerősödéséhez, amely lehetetlenné teszi Oroszország számára az újabb katonai inváziót. Ha ezt a szintet elérjük, lehetőség nyílik a tisztességes politikai és diplomáciai eszközökkel a donbászi rendezésre, valamint Ukrajna EU- és NATO-csatlakozására.

Mindkét stratégiai cél távolinak tűnhet, de hosszú távon Ukrajna lakossága semmilyen más forgatókönyvbe nem fog beleegyezni. Soha nem térünk le az utunkról, bármennyire is nyomást gyakorol ránk Oroszország – vagy akár az Egyesült Államok, vagy európai partnereink. És amikor azt hallom, hogy némely nyugati szakértők szerint a NATO-közelség Putyin számára „érzékeny” kérdés, nekem egyetlen kérdésem van: 44 millió ukrán élete és jövője ugyanolyan érzékeny kérdés-e számukra?

* Ez a cikk az eredeti kiadvány magyar nyelvű fordítása

A cikk az alábbi linken olvasható eredetiben: Don’t Sell Out Ukraine

Також ця публікація доступна українською мовою: Авторська стаття міністра закордонних справ України Дмитра Кулеби для видання Foreign Affairs (США)

InfoPost.Media

Fénykép: washingtonpost.com, Getty Images, LIGA.net