Rovatok 22 december 13:55

A hiány listája…

Sok egyéb mellett valószínűleg a közel két esztendős folyamatos távollét is ötletet szolgáltatott ahhoz, hogy még ez év kora tavaszán felkérjenek: ugyan írjam már meg, hogy 7 és fél ezer kilométeres távolságból, az Ontario tó partján mi hiányzik nekem Ukrajnából.

Minden és/vagy semmi – vágtam rá magamban az első pillanatban a feleletet. S már ez a reakcióm is jelzi, nem is olyan könnyű választ adnom erre az első látszatra egyszerűnek tűnő kérdésre. Az sem segített rajtam, hogy a közösségi oldalon megszondáztam az ismerőseimet (mármint megkérdeztem őket is, hogy nekik mi hiányzik, illetve hiányzana Ukrajnából). Őszintén szólva ugyanis semmit olyat nem mondtak, amibe bele lehetett volna kapaszkodnom.

Елемир Кевсегі

Ezek okán a felkérést, ha nem is utasítottam el, de nem is vállaltam el egyértelműen: valahol a határtalan ájerban lebegtettem. A lökést végül is, hogy mégiscsak megpróbáljam összeszedni a gondolataimat, két dolog adta meg: egyrészt, hogy e nyáron hazalátogattam, másrészt, hogy… emlékeztettek a kora tavaszi felkérésre és a felemás válaszomra.

Hát akkor vágjunk neki. Előre leszögezem: ez egy abszolúte szubjektív írás, ami nem feltétlenül egyezik más távolba szakadt hazámfia tapasztalataival. De őszinte.

Szóval a kérdés: Mi hiányzik nekem Ukrajnából? Mondjuk én nyomban módosítanék a kérdésen, hisz bár bejártam az ország sok szegletét – Kijev, Harkov, Lemberg, Odessza, Ivano-Frankivszk,  Vinnica, Csernovic stb. -, mégsem mondhatom azt, hogy ismerem a hágón túl élő, amúgy igencsak változatos népek mindennapos életét, tisztában lennék a gondolkodásmódjával. Tehát legyen a kérdés inkább: Mi hiányzik Ukrajnából, azon belül is Kárpátaljáról?

A kérdésre úgy próbálok választ adni, hogy először azt veszem sorba, mi az, ami nem hiányzik.

Hiányzik-e vajon a Kárpátalján élő népek sokszínűsége – kérdezheti valaki. Nem kell sokáig gondolkodnom rajta, hogy azt mondjam: igen, de nem annyira, mint feltételezhetnénk, hisz itt, ahol élek, ez a sokféleség még hatványozottabb. Elegendő, ha azt elmondom, nyelviskolába járok (megjegyezném: ingyenes, az állam fedezi a költségeket, még buszjegyeket is biztosít annak, aki igényt tart rá), és felsorolom, ki mindenki az osztálytársam. Szóval vannak mexikóiak, dominikaiak,  kínaiak, vietnamiak, de van egy afgán, egy görögországi albán és egy odesszai orosz osztálytársam is. A tanárok akik tanítottak vagy tanítanak: az első tanárnőm egy indiai hölgy volt, a második tanárom egy szerb származású férfi, jelenleg egy nagyon kedves lengyel fiatalasszony igyekszik felfedni számomra az angol nyelv rejtelmeit. A szomszédomban, ahol lakom, lengyelek, szerbek, portugálok, olaszok, koreaiak élnek.

A felsorolás feltételezi, hogy a nyelvi sokszínűséggel sincs különösebb gondom. A családban a magyart használjuk, a nagyobbik unokámmal – aki franciai tannyelvű iskolába jár – a francia nyelvet szoktam gyakorolni (Az egyik diplomámat az Ungvári Állami Egyetem francia nyelv és irodalom szakán szereztem). A vőmmel, aki moszkvai születésű, az ő anyanyelvén beszélgetek. Az itteni legjobb barátom is orsz, méghozzá szibériai, azon belül is omszki. (Ismét csak zárójelben: az idősebb lányom legjobb barátnője egy finn-horvát vegyes családból származó hölgy, a fiam legjobb barátja egy sztriji lengyel srác, a kisebbik lányom legjobb barátnője egy vajdasági szerb házaspár kislánya).

És mi van az ukrán nyelvvel? – kérdezheti az olvasó. Nos, elegendő talán azt válaszolnom erre: a fogorvosom, Diana, lembergi, a fodrásznőm, Natasa, ternopili, a háziorvosom, Oleg, ivano-frankivszki. Egy  élelmiszerüzletben az egyik elárusító személyében meg az élet nem mással sodort össze, mint az egyik egykori ungvári szomszédasszonyommal, Marijkával.

Hiányoznak-e az ízek, illatok? Nos, igen is meg nem is. Az itteni – igencsak változatos – íz- és illatvilág nagyon elüt ugyan a hazaitól, de ez utóbbi megidézése sem egy lehetetlen feladat. A környéken tudniillik számos olyan üzlet van, amelyik például csak magyarországi vagy éppen csak ukrajnai terméket árusít. Ráadásul van egy üzletlánc, a Starsky, amely kimondottan közép-európai – lengyel, ukrán, magyar, román stb. – termékekre specializálódik. (Ez utóbbiban minden eladó kitűzőt visel, s azon a neve mellett az is fel van tüntetve, milyen nyelven beszél az angolon felül. Így semmilyen közép-európai náció képviselőjét nem éri hátrány: nekem sem lenne nehéz szükség esetén magyarul vagy éppen ukránul beszélő alkalmazottat találnom).

 

Summa summarum: ha teszem azt Pick-szalámira, debreceni virslire, Sió üdítőre, szegedi pirospaprikára vagy éppen gyermelyi tésztára vágyom, akkor irány a magyar üzlet. Ha viszont finomabb szalonnára, pelmenyire, savanyított káposztára, likarszkára, Szadocsokra, akkor az ukrán üzletet veszem célba. (Mondanom sem kell az előbbi üzletben az eladók és a vevők zöme magyar, az utóbbiban pedig ezek is, azok is inkább ukránok) A másodikat azért is keresem fel rendszeresen, mert ott veszem meg a kétheti ásványvíz-mennyiségemet. Merthogy – bár van helyi, olasz, francia, romániai stb. ásványvíz is – én csak Poljana Kvaszovát vagy Luzsanszkát fogyasztok (Sajnos, a nagy kedvencemre, a Ploszkeire eddig csak kétszer bukkantam rá). Mellesleg ma készülök az üzletbe, mert fogyóban van az ásványvíz tartalékom.

És még mindig az ízeknél maradva, bár természetesen fogyasztunk „idegen” ételeket is – szusit, pizzát, kínait, csevapcsicsát stb. -, de odahaza alapjában magyar, még pontosabban kárpátaljai konyhát viszünk, amibe például nemcsak a csirkepaprikás, hanem a borscs is szorosan beletartozik. Egy-egy jelesebb napon a bogrács is előkerül (Európából cipeltem ide a bőröndömben, mert itt nem találtam megfelelőt, állványt azonban már idekint vásároltam hozzá), hogy a családnak, a barátainknak egy-egy magyaros gulyáslevessel kedveskedjek. Csak érdekességként jegyzem meg, miközben ezeket a sorokat írom, a konyhán finom húsleves (sertésből és pulykából vegyesen) és töltött káposzta készül…

A Kárpátok szépsége? Nos, az talán hiányzik, bár el kell mondanom, hogy Ontario sem szűkölködik gyönyörű helyekben. Elegendő csak azt mondanom, hogy mindössze 6 percnyi kocsiútra van tőlünk az indián könyvekből ismert, a partjáról tengernek tűnő Ontario tó. 10-12 percnyi gyalogútra terül el egy kisebb erdő, ahol kellemes sétákat lehet tenni, tegyem hozzá éjszaka is, mivel ki van világítva. 100-200 kilométert utazva északra pedig valóságos őserdők várják az embert, amelyekben nem csupán friss levegőt, vagy éppen gombát, hanem ragyogó tisztaságú tavacskákat is talál az emberfia. Na és a végére hagytam: mindössze 110 kilométerre fekszik tőlünk a méltán világhírű Niagara vízesés, melyet volt szerencsém látni tavasszal, nyáron, ősszel. És természetesen télen is, s talán ekkor a legfenségesebb.

Nincs viszont az, ami lenulláz minden hazai, azaz kárpátaljai szépséget. Sehol sincs szemét. Az emberek úgy tudnak errefelé kirándulni, pihenni, szórakozni, hogy maguk után kis túlzással egy papírcetlit sem hagynak. S ezt tapasztalva óhatatlanul eszembe jutnak a hazai erdőkben, a tavak, patakok partján hagyott szeméthegyek, az árvízekkor a kárpátaljai folyókon hömpölygő hulladékok tonnaszázai…

És most értem oda, hogy kitérjek olyan dolgokra is, ami nagyon, de nagyon nem hiányzik sem Ukrajnából, sem azon belül Kárpátaljáról.

Kezdeném a kritikán aluli infrastruktúrával. Ezzel kapcsolatban rengeteg mindenről lehetne írni – kezdve a nem működő liftekkel végezve az akadozó vízellátással -, de elsősorban azt emelném ki, hogy „kanadai” szemmel mennyire tökéletesen látszik egy-egy épületen, egy-egy járda- vagy útszakaszon stb. az a különbség, hogy az a valami állami  (önkormányzati) vagy privát kézben van. Az előbbiek épületei lepukkantak, romosak, a közterületek ápolatlanok, az utak sokasága – a Velika Bugyivnictva ellenére –  megyeszerte még mindig járhatatlanok. A privát kézben lévő épületek, intézmények, porták ezzel szemben – leszámítva egy-két giccses megoldást – szinte kifogástalanok. Így nem véletlen, hogy az ember lépten nyomon belebotlik abba a nonszensz ténybe, hogy számos európai színvonalú pihenőhelyhez csak tengelytörő utakon lehet eljutni.

Az infrastruktúrával, jobban mondva annak hiányával kéz a kézben jár az igénytelenség is. Elegendő, ha megemlítem az Ungvári Korhely piacot (Pjannij bazart), amelyet naponta emberek százai, ha nem ezrei látogatnak, viszont a vécéjébe ajánlatos vagy egyáltalán nem bemenni, vagy ha nagyon kell, akkor lehetőleg gumicsizmában és gázálarcban. A bűz, a mocsok leírhatatlan, a vízhiányról, a wc tetők hiányáról hogy említést se tegyek. És ezért a közegészségüggyel minden szempontból szembe menő állapotokért még fizetni is kell. Igaz, a néhány hrivnyáért az ide betérőknek jobb esetben a vécésnéni jóságosan letép és átad egy adagnyi vécépapírt is. Megjegyzem: a helyzet a megyeszékhelyen a két év alatt mit sem változott, legfeljebb romlott.

Volt egy enyhe lefolyású agyvérzésem még odahaza, hipertóniában is szenvedtem és ugyancsak igen magas volt a vércukorszintem. Talán nincs mit csodálkozni, hogy nagyon alaposan górcső alá vettem a két ország egészségügyi ellátása közötti különbséget. Ha azt mondom, óriási, akkor keveset mondok. És nem feltétlenül csak a műszaki ellátottságra gondolok, hanem arra is, ahogyan az egész egészségügyi rendszer a pácienshez viszonyul.

Emlékszem, amikor az agyvérzéssel a kollégám beszállított az ungvári járási (korábban vasúti) kórházba, majd egy órát kellett várnom – holott állítólag ilyenkor minden perc számít -, míg megérkezett az ügyeletes orvos. A legmegdöbbentőbb azonban  kicsivel később, a megyei kórházban várt rám, ahová sürgős MRI-vizsgálatra utaltak be. A doktornő, miután átvette a beutalót, azt kérdezte tőlem: „Tudom-e, hogy ez a vizsgálat fizetett és van-e nálam elegendő pénz, mert 1200 hrivnyába kerül?”. Csak ültem ott a elzsibbadt féloldalammal, a félreálló számmal, „csigagyorsaságú” gondolataimmal és se köpni, se nyelni nem tudtam. (Utólag merült fel bennem a kérdés: és mi van akkor, ha történetesen nincs nálam az említett összeg: félholt állapotban kidobnak az utcára?).

Az is mellbevágó volt, hogy miután beutaltak a járási kórházba, a kijelölt ágyamon a szemem előtt húztak tiszta (?) ágyneműt. Megláttam ugyanis a matracot, amelyik magában viselte minden létező emberi folyadék, váladék nyomát. Nem aludtam benne egy éjszakát sem, inkább naponta bejártam, hogy megkapjam a szükséges infúziókat, injekciókat. (Azt már csak zárójelben írom, hogy az én osztályomon a mellékhelyiségen nem működött a zár, nem jött meleg  víz a csapból, a wc kagylón nem volt ülőke. És természetesen hiába kerestél volna szappant, törölközőt vagy éppen vécépapírt, az sem volt).

S mondok még egy példát. A magas vérnyomásom és a magas vércukrom miatt nyilvántartásba kerültem. „Figyeljen, mondja a hazai háziorvosom, Ungváron van egy patika, ahol arra a speciális receptre, amit most felírok önnek, ingyen jár a gyógyszer. Igaz, nem mindig van, ezért naponta be kell majd telefonálnia.”. Nos, az első napokban kétszer-háromszor is hívtam a megadott számot, de a gyógyszereim meglétét illetően folyamatosan nemleges választ kaptam. Nem tehettem mást, mint hogy a saját pénzemen vásároltam meg a pirulákat. Havonta 1400-1500 hrivnya ment rá. A nyugdíjasok többségének egyhavi akkori illetménye.

Kanadába kerülve kis utánajárással megkaptam az ún Health Card-omat, mely zöld utat biztosított a medicina zegzugos világába. Vele a zsebemben első lépésként háziorvost választottam, pontosabban csatlakoztam a család már meglévő doktorához. Bár magammal vittem mindenféle kórlapot, a háziorvosom tetőtől talpig kivizsgáltatott: többszöri vérvétel, röntgenfelvételek, három MRI stb. Mindez szakorvosok által felügyelve. És teljesen ingyenesen és minden hajszálpontosan a az előre megadott időpontban. Ezek után, miután megkapták az átfogó képet az egészségügyi állapotomról, itt is nyilvántartásba vettek s felírták a szükséges gyógyszereket. Ezeket teljesen ingyen kapom (legutóbb megpróbáltam összeszámolni: olyan 600-650 kanadai dollárt kellene fizetnem, ha fizetnem kellene).  Még csak a vércukormérő eszközért sem kellett kiadnom egy fia centet sem. A gyógyszerész havonta telefonon szól, hogy mehetek átvenni a következő adagomat, s minden egyes alkalommal telefonon figyelmeztetnek az orvosok asszisztensei is, ha valamilyen vizsgálat esedékes.

A lényeg azonban, hogy rendszeresen szedem az előírt gyógyszereket, a vérnyomásom már-már ideális (130-140/80-85), a vércukorszintem a két évvel ezelőtti 16-17 százalékról 6 százalék körülire csökkent. Csak nagyon halkan jegyzem meg: odahaza 42 éven keresztül fizettem hűségesen a tb-hozzájárulást, Kanadában ezzel szemben az itteni egészségügyhöz egy centtel sem járultam hozzá.

S ha már folytatnom kell a „mi nem hiányzik” listázását, akkor szólnom kell arról, hogy nagyon jól elvagyok az ukrajnai „következmények nélküli” állapotok nélkül.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon mi az a legfontosabb valami, ami egyben tudja tartani ezt az óriási, minden téren nagyon összetett és ebből kifolyólag bonyolult országot, mármint Kanadát. Nos, arra a következtetésre jutottam, hogy a „gerinc” nem más, mint a törvények betartása és betartatása. Olyan tövényeké, amelyek mindenkire vonatkoznak, melyeket mindenkin számon is kérnek. Mindez Ukrajnában szinte teljesen hiányzik, s ez az, mármint a törvények totális ignorálása, ami nekem egyáltalán nem hiányzik. Az elmondottakat nem is Ukrajna legnagyobb rákfenéjével, a korrupcióval, vagy éppen a közvagyon szabadrablásával, hanem két egyéb és aktuális példával illusztrálnám.

Az egyik példa a pandémia kezdetéhez kapcsolódik, amikor a legszigorúbb karantént rendelték el. Kanadában magas rangú tisztviselők sorát, köztük minisztereket mondattak le, mert a tiltások ellenére külföldre, déli országokba utaztak novemberben, decemberben „nyaralni”. Ugyanebben az időben az ukrán államfő Bukovelben szelfizgetett a rajongói körében mindenféle védőfelszerelés nélkül, a korábbi ukrán államfő meg valahol a Maldív-szigeteken pihente ki családjával az épp aktuális választási kampány fáradalmait. Minden következmény, közfelháborodás nélkül.

A másik példa. Mielőtt hazautaztunk, megérdeklődtük, kötelező-e a maszkviselés Ukrajnában? Azt mondták, igen, minden zárt helyiségben. A lányommal és az unokámmal akárcsak Kanadában fel is raktuk eleinte a maszkot bárhová mentünk – üzlet, gyógyszertár, állami intézmény, pénzintézet stb. -, de hamar rá kellett jönnünk, hogy rajtunk kívül szinte senki sem viseli azt. Ha volt is valamelyik alkalmazottan, azt egyfajta állszakálként hordta.

Кевсегі 6

Később, visszatérve elég nehéz volt visszaszoknunk ahhoz, hogy Kanadában ezzel szemben szigorúan számon kérik a maszk viseletét minden zárt helyiségben. Ez a szigor furcsának tűnhet, de talán nem véletlen, hogy Kanada az átoltottság terén az előkelő helyek egyikét foglalja el az egész világon, Ukrajna az utolsók között kullog Európában, Kanada az utolsók között van az elhalálozások terén, míg Ukrajna – pont most olvasom az egyik ukrajnai hírportálon – a legelsők között van az egész földkerekségen!

Három a magyar igazság, legyen egy harmadik példa is. Örömmel tapasztaltam odahaza, hogy mennyit javult a főbb  utak minősége. Azt azonban már keserűen vettem tudomásul hogy a vezetési morál ezzel szemben továbbra is minden kritikán aluli. Naponta ültem volán mögött, s naponta találkoztam 3-5 „őrülttel”. Olyannal, aki jobbról előzött, aki majdnem a gyalogosokba hajtott a zebrán, aki a megengedett 50 km/óra helyett 100-120-szal hasított el mellettem lakott településen. A biztonsági övet nem is említem: használóik oly ritkák, mint a fehér holló. Nem véletlen, hogy az otthonról, Kárpátaljáról olvasott hírek szinte mindennap beszámolnak egy-egy halálos kimenetelű közlekedési balesetről.

S hogy mi a helyzet Kanadában? Az előzékeny gépkocsivezetők, a szigorúan betartott közlekedési szabályok, a tökéletes utak és útjelzőrendszerek helyett beszéljen egy érdekes összevetés.  A fiam nézett utána, hogy a 93 ezer km2-es és közel tízmilliós Magyarországon háromszor annyi baleset történik, mint az egymillió km2-es és 13 milliós Ontario területén. Csak feltételezem – de azt hiszem, joggal -, hogy mekkora döbbenetes eredmény születne, ha a kanadai tartományt a mindössze 13 ezer km2-es és 1,2 millió lakosú Kárpátaljával hasonlítanánk össze… (Zárójeles adalék: egy 2018-as kimutatás szerint a tartomány területén 8,7 millió gépjárművet regisztráltak be, de akkora az éves növekedés, hogy mára ez a szám alighanem meghaladja a 10 milliót is).

A végére hagytam a nem hiányzó dolgok listáján, azt, amit talán legelsőnek kellett volna említenem. Ami nagyon, de nagyon nem hiányzik az ukrajnai szürke mindennapokból, nos, az az utóbbi 5-7 évben átszenvedett teljes kiszámíthatatlanság, bizonytalanság. El kell mondanom, hogy kiszámíthatatlanná vált az élet számomra, mint magyar nemzetiségű ukrán állampolgár számára, mert nem tudhattam, hogy az ország politikuma mikor indít újabb támadást a közösségünk ellen, mikor, hogyan és milyen formában akarja csorbítani, elvenni a szerzett jogainkat.

Gazdasági téren pedig – de politikai téren is – bizonytalanná vált az élet Ukrajna szinte minden állampolgára számára nemzetiségtől, anyanyelvtől, kortól, vallástól, szociális állapottól függetlenül. Az  ember képtelen volt már két éve is nemhogy évekre, netán hónapokra, de még hetekre is előre tervezni. Nem  tudta, mit hoz holnap a mindennapok háborús légköre, mit hoz a mindenféle szankciók, ellenszankciók világa, nem tudta, milyen rezsi árakkal megy neki a télnek, nem tudta mennyire és  mire lesz elegendő a jövedelme. Mikor kell választania, hogy a gázszámlát fizeti-e ki vagy a gyermekének vesz egy ruhadarabot, s ami még tragikusabb: mikor kerül olyan döntés elé, hogy a kenyeret vagy a szükséges gyógyszereit vásárolja-e meg.

A feszült légkör, az egymásnak gyakran ellentmondó törvények nem kedveznek az üzleti életnek, mondhatnám, a felső tízezernek sem. Mindez a bizonytalanság elsősorban Ukrajna gazdaságának a mélyrepülésén érhető tetten. Ez az állapot egy olyan kór, amelyik veszélyesebb a COVID-19-nél is: először a lelket támadja meg, aztán a testet, s legvégül képes egész közösségeket elemészteni. Az elmúlt két évben a helyzet csak tovább rosszabbodott, s úgy tapasztaltam, a gyógyszer vagy kenyér dilemma sokak számára mostanra az életük szerves részévé vált…

Ugyanakkor nagyon egysíkú lenne ez az elemzés, ha itt tenném ki a pontot. És igazságos sem lenne. Mert valójában nagyon sok minden hiányzik Kárpátaljáról, szűkebb pátriámból. Elsősorban az immár súlyos évtizedekben mérhető múltam. Ugyan azt mondják, a múltját mindenhová magával cipeli az ember. De ez nem igaz. A  múlt emlékekből tevődik össze. Emlékből, amit rólad őriznek mások, emlékből, amiket te őrzöl másokról. Ezek az emlékek azonban csak ritkán jönnek elő önmaguktól, ahhoz, hogy felbukkanjanak a lelked legeldugottabb rejtekhelyeiből, egyfaja szikrára, detonátorra van szükség.

Sok intézményben tanultam, s a munkám is olyan volt, hogy Kárpátalján nincs olyan magyarlakta település, ahol ne élnének jó ismerőseim, olyanok, akikhez ne fűzne valamilyen sajátságos, privát történet. Szinte nincsenek olyan falvak, városok, folyók, hidak, útszakaszok sem, melyekhez ne kötődnének valamilyen vidám vagy esetleg kevésbé vidám, de mindenképpen velem kapcsolatos esetek.

Csakhogy ahhoz, hogy eszedbe jussanak mindezek, többnyire ott kell járnod, azokon a helyeken. Találkoznod kell azokkal az emberekkel, akik az életedben fontos vagy éppen kevésbé fontos szerepet játszottak, de mindenképpen jelentettek valamit. Kanadában erre, az ország minden pozitívuma ellenére, nincs szinte semmilyen lehetőségem.

***

Évtizedek óta hiszem és vallom, hogy két hazám van tulajdonképpen.

Az egyik egy légiesített jelképes haza – az anyanyelvem. Mellette egy rövid, majd negyven évvel ezelőtt írt versemben is hitet teszek:

(egyetlen)

egyetlen hazám van

anyanyelvem,

benne kell halálig

kitelelnem.

A másik, egy földrajzilag már konkrétan körbehatárolható haza. S ez nem nem Ukrajna, nem Magyarország, de még csak nem is Kanada. Ezt a hazát úgy hívják – Kárpátalja.

Akár Csapnál, akár Vereckénél léptem/lépem át az otthonom irányában a szülőföldem határát, mindig azt éreztem, érzem: most vagyok otthon. Ez az én igazi – ahogy egy másik versemben megfogalmaztam -, az én maréknyi hazám.

Kevse10

Nem véletlen, hogy amikor most nyáron a Toronto-Frankfurt-Lemberg útvonalon Ukrajnába repültem, az első dolgom volt, amit megtettem nem sokkal  a landolás után: útban hazafelé lefotóztattam magamat és a velem lévő lányomat és az ugyancsak velem lévő unokámat annál a táblánál, mely azt jelzi, beléptem Kárpátalja területére.

Azaz: hazaérkeztem, hazaérkeztünk.

 

Ця публікація доступна також українською: Список нестач…

 

Kőszeghy Elemér, az InfoPost.Media számára

* Ez a szöveg egy szerzői rovat, ezért mindenekelőtt az anyag szerzőjének véleményét tükrözi, ami nem feltétlenül egyezik az InfoPost szerkesztőségének álláspontjával. A szerzői rovatokat elsősorban a fontos témákról szóló vita kedvéért tesszük közzé, mert hiszünk a nyilvános párbeszéd erejében. Ha szerzői rovatot szeretne küldeni nekünk, kérjük, az alábbi címre írjon: editor.infopost@gmail.com. 

Hozzászólások